A Dil Bole Hadippa! a 2009-es év egyik sokak által várt filmje volt. Egyrészt mert mindenki kíváncsian várta, milyen lesz Rani Mukherjee férfiszerepben, másrészt mert a Rani Mukherjee–Shahid Kapoor párost eddig még nem láthatta együtt a vásznon a közönség.
A film nem hozta meg a várt sikert, a vele egyidőben bemutatott Salman Khan-film, a Wanted teljesen kiütötte az indiai jegypénztáraknál, és a külföldön elért relatív sikerrel együtt is ez csak közepes jegybevételeket eredményezett. Nagy gond ez Rani számára, akinek pályája az utóbbi két évben nem alakult túl fényesen, és emiatt nagy reményeket fűzött e film bemutatójához. Az indiai szaksajtó már Rani színészi karrierjének a végét emlegeti, és többen felvetették, hogy itt lenne az ideje, hogy férjhez menjen Aditya Choprához (értsd: visszavonuljon).
Pedig a film alapötlete nem rossz, a történet alapján akár igazi siker is lehetett volna. A sztori egy tradicionális pandzsábi faluban lakó fiatal lányról szól, aki különleges tehetséggel van megáldva: ő a legjobb krikett-ütőjátékos az egész környéken, és eddig még egyetlen fiú sem akadt, aki krikettben le tudta volna körözni. Minden vágya, hogy nagy krikettjátékos legyen, ám ezért mindenki kineveti. Egyszer aztán megadatik a nagy esély: Amritsar csapata minden évben barátságos meccset játszik a szomszédos Pakisztán-beli lahore-i csapattal és mivel évek óta az amritsariak veszítenek, az indiai csapat kapitánya hazacsalja Angliában élő fiát, aki az angol krikettlíga egyik legnagyobb sztárja. A fiú nagy nehezen elvállalja az edzői és csapatkapitányi szerepet és azzal kezdi ténykedését, hogy a helyi krikettsztárokat semmibe véve válogatást hirdet, amire bárki jelentkezhet. Veera is elmegy, ám lányként be sem engedik a válogatásra. Ő gondol egyet, férfiruhában Veer néven újra jelentkezik és bekerül a csapatba. Gondolom, nem okoz nagy meglepetést, ha elárulom, a filmből a szerelmi szál sem hiányozhat: az ifjú csapatkapitánynak/edzőnek egyre jobban megtetszik Veer húga, Veera, ami további bonyodalmakat okoz.
A filmről üvölt, hogy Aditya Chopra igyekezett mindent megtenni, hogy Rani filmjét sikerre vigye, ebbe a darabba számos olyan elemet belezsúfoltak, ami az utóbbi évek Yash-Raj-filmjeiben bevált. Először is ott van a sport-történet. A Dil Bole Hadippa! utolsó egy órája erősen emlékeztet a Chack De! India sztorijára, és bár a magyar néző számára mindig egy rémálom krikettről szóló filmet nézni (én már a Lagaan meccséből sem értettem egy kukkot sem), a nagy meccs jelenetei adják a film legjobb részét: izgalmas, az időnként patetikussá váló, hosszan kitartott közelik ellenére is pergő, és meglepő módon jól követhető a végső mérkőzés sztorija. Különösen, hogy a nagy dráma is a meccs közben következik be.
Emellett megtalálható a filmben a másik tuti nyerő motívum: az India-Pakisztán-barátság. A két országban, de egyazon vidéken, azonos kultúrában, szó szerint egymás mellett élő pandzsábiak barátságos sport-vetélkedése kitűnő metaforája India és Pakisztán ellenségeskedést és testvériességet ötvöző ambivalens viszonyának, mely már számos filmben sikert hozott (pl. Border, Veer-Zaara, Main Hoon Na). Ennek megjelenítése itt Anupam Kher minden igyekezete ellenére is erősen patetikusra sikeredik.
A harmadik nézőcsalogató elem maga Pandzsáb. India egyik legszebb tartománya, mely többé vagy kevésbé vallásosan megmutatva, de külsőségeiben mindenképpen a szikh kultúrára alapozva számos film látványos hátterét alkotta. A legszebben talán Yash Chopra jelenítette meg a Veer-Zaarában, de fontos összetevője volt a Dilwale Dulhania Le Jayengének, a Jab We Metnek, vagy a Rab Ne Bana Di Jodinak is. Itt már kicsit unalmassá is válik, a rendező nem tud új képeket találni a jól ismert közeghez, időnként olyan érzésünk van, mintha a korábbi filmek színes ruhában mezőn vonuló lányait vagy az ünnepeken bóbitás turbánban táncoló szikhjeit egyszerűen átemelték volna ebbe a filmbe.
Ebből a filmből sem hiányozhat továbbá a bollywoodi művek egyik legnépszerűbb eleme, a korábbi filmekből vett idézetek beemelése. A helyi mutatványostársulat teherautójára a Dhoom:2, a Kaho Naa… Pyaar Hai, a Sholay, a Dilwale Dulhania Le Jayenge és az Amar Akbar Anthony jelenetei vannak felfestve, és az egyik jelenet háttérzenéjeként felcsendül a Dhoom jól ismert zenei motívuma. A film legviccesebb jelenete pedig az, amikor egy hagyományos nautanki-előadás keretében a hős a Dilwale Dulhania Le Jayenge és a Hum Aapke Hain Koun..! dialógusaival kér bocsánatot a hősnőtől, aki veszi a lapot, és a közönség nagy örömére folytatja a dialógusokat. Rani nemcsak Madhuri mozdulatait, de még a hanghordozását is tökéletesen utánozza.
Végül pedig ott van a kettős szerepben tetszelgő főhős. Ez a bollywoodi filmgyártás egyik legbiztosabb sikerreceptje, az ilyen filmeket mindig egyfajta jutalomjátéknak tekintik a főszereplő sztár számára, aki ekkor megmutathatja, mit tud. Nyilvánvalóan itt is ez lett volna szándék, ha ez bejön, a film nagyot szólhatott volna, mivel női sztárok ritkán kapnak ilyen lehetőséget. Rani azonban minden tehetsége ellenére sem igazán ütős a kettős szerepben: míg a kissé pórias, műveletlen, ám csupa vidámság, tradicionális lány szerepében nagyon jó, addig az általa alakított férfi krikettjátékos inkább idétlen, mint vicces. Rani kitűnő színésznő, ám tisztán komikus karaktereket nem nagyon játszott, ehhez a szerephez a kilencvenes évek olyan nagy komikáihoz hasonló női sztár kellett volna, mint amilyen Karisma Kapoor vagy Juhi Chawla volt.
Nehéz eldönteni, hogy sok sikerbiztos elemet tartalmazó történet a forgatókönyvön vagy a rendezésen csúszott el, mindkettő hagy maga után kívánnivalókat. A sztori számos olyan jelenetet tartalmaz, amiből két ilyen sztárral sokkal többet lehetett volna kihozni. Az ötletes jelenetek vagy jól bevált klisék kissé laposra sikerednek: a Chak De! Indiában jól működő, zenére vágott, pergő edzésjelenetek itt kissé vontatottak, a táncjelenetek zenéje nem igazán átütő, Sherlyn Chopra mint hódító bombázó teljesen érdektelen, az apa-fiú melodráma jeleneteinek dialógusai pedig gyengék.
Ami miatt érdemes megnézni ezt a darabot, az Shahid Kapoor alakítása – elsősorban ez menti meg a filmet. Shahid abszolút hozza a formáját, mind a kemény edző, mind a lírai szerelmes, mind a csalódott, dühös férfi szerepében kitűnő. A szerelmi történet jól működik, a filmvégi meccs mellett ez a történet legsikerültebb része. Az idegenben nevelkedett, de indiai gyökereit a szerelem hatására felfedező fiú története még jó néhány ilyen témájú film után is élvezhető, az indiai viselkedéshez, étkezési módhoz és ruhaviselethez fokozatosan visszatérő Rohan a film végére rájön, hogy minden angliai gyerekkor és krikettkarrier ellenére ő mégiscsak „pandzsábi apja pandzsábi fia”. Jó párja az életet egyszerűen, ám vidáman felfogó hagyományos pandzsábi lány figurája.
Shahid és Rani szép párt alkotnak, és bár előtte a bollywoodi sajtó hetekig ezen csámcsogott, Rani egyáltalán nem látszik öregebbnek Shahidnál. Egy jobban megírt, hagyományos szerelmi történetben valószínűleg nagy sikert arattak volna együtt. Tánctudásukat ismét megcsodálhatjuk, Rani mindig is nagyon jó táncos volt, Shahid pedig elképesztő tempóban fejlődik e téren, mára Bollywood legjobb táncosai közé küzdötte fel magát. Kár, hogy a film marketingjében legnagyobb szerepet játszó Dil Bole Hadippa! remix nem is része a filmnek, csak a végefőcímhez forgatott függelék, amely elsősorban arra szolgál, hogy Rani megcsillogtathassa újfent vékony, bombázó alakját, Shahid pedig vadonatúj, kigyúrt izmait.
Dil Bole Hadippa! Remix
A film minden hibája ellenére kellemes szórakozás, érdemes kitartani, a második fele határozottan jobb, mint a kissé nehezen belendülő első rész. A Dil Bole Hadippa! Shahid-rajongóknak mindenképpen ajánlott darab, de mások is megpróbálkozhatnak vele, ha egy fárasztó nap után némi kikapcsolódásra vágynak.
Adobe Flash Player not installed or older than 9.0.115!
